Nem tudom, hogy hány embernek van hasonló sorsa mint nekem, a nagycsaládos mosolyogj a kamerába s csinálj úgy mintha minden rendben lenne dolog, de biztos vagyok benne, hogy nem 1-2 emberről van szó, mégcsak nem is egy-kétszázról. Erre mondják, hogy az ember nem választhatja meg a családját.

Ugye tudjátok, hogy miről beszélek? Amikor mindenki úgy csinál mintha minden tökéletes lenne, de az már-már viccesen nem az. Vagy az életművész apád úgy csinál mintha világ életében felelősségteljes családfő lett volna. És persze a 26 éves nagynénéd jobban imádja a Hello Kittyt mint a 8 éves unokahúgod. ? Igen, kedves olvasók. Ez a nagycsalád. Ezt a szót általában, pozitív értelemben veszik az emberek, de vajon tényleg az?

Sokszor tűnődöm el ezen, amikor éppen a nagy, karácsonyi ebéd közepén ülünk, amit a nagymamám 3 nap idegeskedéssel készített el, mindenki más segítsége/segítség felajánlása nélkül. Erre vágyunk? Ez az ami jó nekünk?

Hogy a nagy zaba, és kimerítő veszekedések után meg sem tudjunk mozdulni?

Az ültetésrend

A kedvenc jelenetem az ültetésrend. Igen jól hallották, akarom mondani olvasták. Nálunk még lyen is van és hogy ki az, aki kiosztja a helyeket, nagyon nem mindegy. Itt a szólista,a főszereplő, az Apám felesége. Néha kedvem lenne röhögni, amikor úgy kiosztja a helyeket, mint az oviban. Persze ez nem sok midenkinek tetszik, tehát nem is igazán mondható szólistának. A másik a kedvenc, a megrendíthetetlenül rózsaszínmániás nagynéném. Jó őket nézni ilyenkor. Miközben a jégkirálynő kétségbeesedten és féltékeny, sárga szemekkel próbálja megóvni a meglehetősen bizonytalan helyét a férje és két gyereke közt, ami gyakorlatilag képtelenség, mert mindenki más tervét szétzúzza eközben, a nagynéném lelkesen szócsatába száll vele és végül kiharcolja magának a húgom melletti, üresnek nem mondható helyet. Ezen a ponton gyakorlatilag már mindenkinek elment az étvágya. De most, hogy ez ne történjen meg, az én drága, rendezvényszervező, rózsaszín felhők közt élő nagynénikém megcsinált/megszervezett egy tényleges ültetésrendet. Mindenki neve egy külön lapon, egy külön tányéron, szilárdan ott csücsült, az étkezőasztalon. Igen, mindannyiunk neve. Megváltoztathatatlanul. Na ez egy katasztrófa kezdete, legalábbis azt hiszem. Ezek előbb-utóbb kinyírják egymást, hátha akkor majd a többiek elfelejtik, a régi ületetésrendet és helyére az ő kicsit sem önző agyszüleményük léphetne. Valaki nem mondaná meg nekik, hogy nem lehetne, hogy mindenki oda ül, ahová akar? Mindegy. Kár lenne ezen fennakadni, mert ez még csak a nap kezdete. Őrizzük meg hidegvérünket, mert most következik az ÜNNEPI ebéd. (?)

Az ebéd

Nekem biztos, hogy ünnepi, mert én olyankor is jókat szórakozom, persze csak magamban. Nehogy már valakinek tényleg jókedve legyen. A sültkrumpli mindig kevés, ígyhát ez a viták egyik fő tárgya. Illetve ebéd közben jó alkalom van rá, hogy egymást piszkálják a családtagok, hogy ki mennyit eszik, vagy mennyit nem. Kedves beszólások, mindenki nyel (és nem csak az ebédjét). Itt már nincs is idő több vitára, hiszen enni mégiscsak kell, meg sietni, hogy jusson még sültkrumpli. Tudom. Előre is lehetne szedni jó sokat. De ne tudjátok meg akkor mit lehet kapni. Úgyhogy mostanában inkább jó nagy ívben elkerülöm a  sültkrumplit. 10 méteres távolságból. Na jó,ez nem lehetséges egy ebédlőasztalnál, azt elismerem, de rá sem nézek inkább.

A következő, a TORTA. Igeeen. Itt általában, az adagok nagyságán van a hangsúly, de persze a szeletelő ember szerepe is fontos, megvitatható ügy. Mert az, hogy ki bassza el a szeletelést, az nagyon nem mind1.

Mivel ezután az ajándékozás jön, már nincs több vitafórum. Vagyis van, de az már nem olyan számottevő. Nálunk mindig van.

Eközben én végignézek az idegeskedő családtagokon. Szinte el sem hiszem. Néha olyan érzésem támad, mintha túl sokat néztem volna a Született feleségeket. Kérem szépen itt konkrét karakterek vannak. Kezdjük a nagyapámnál. Ő a szociban szedte meg magát, nem éppen tisztességesen, dehát tudjuk, hog akkoriban "mindenki ezt csinálta". Gyakorlatilag az ő házában megtalálható a hajógyár raktárán lévő cuccok fele. A feleségéről már szót se ejtsünk, aki  legédesebb nagymama akit ismerek, csupa lélek, de a lánya mégis egy borzalmasan affektáló róóózsaszín béjbike típus.Valószínű, még az agya helyén is rózsaszín űr van. Nem is nagyon veszi észre, amikor a pasija, az ebéd közben oltja le rendesen, a saját családja előtt, Igaz, hogy nem csak ő, hanem az újabban családapa szerű apám is (ilyenkor mondja a nagyanyám, "na látjátok, csak benőtt a feje lágya" és itt, ezen a ponton kitalálhatjátok, hogy én vagyok az éretlen korszakának fő terméke) és még az ő egyedülálló, 2 gyermekes nővére, és személy szerint én sem tudom megállni, hogy egy kicsit oda ne pörköljek, a rózsaszín seggének (elnézést,popójának). A családnak 2 normális tagja van, illetve 6 a 4 gyerekkel kiegészítve, akik egész este, amikor tehetik felmennek az emeletre, a jól bevált, "csak el innen" alapelven. Az egyik normál a nagyanyám cukorbeteg anyja, aki csendben nézi végig az egészet, azt hogy hogyan piszkálják, hogy mit ehet és mit nem. (Tőlem azért mindig kap titokban csokit karácsonyra.) A másik "normál" pedig a nagynéném. Mármint a 3. nagynéni. A nagyapám nővérének lánya. Az enyhén szenilis és bolond nővérről inkább ne beszéljünk. Róla csak annyit, hogy 6 éves koromban kaptam tőle egy terhes barbie babát, amiből ki lehetett venni a gyereket és lám, Barbie hasa hirtelen kockás lesz. Neki még edzeni sem kell, ő ilyen nagyszerű "nő", hogy szülés után 1mp-el, leadja az össze súlyfelesleget. De ha megunjuk a szingli, sportlédi szerepet, csak úgy simán visszarakhatjuk a kisbarbit. Vagy a morbidabb egyének, még abortszt is elvégezhetnek rajta. Most akkor nem a gólya hozza? Ahogy Anyámat ismerem az a Barbie feltűnően hamar "elveszett". Szóval a nagynéném. Azt mondtam normális? Hát még mindig az, de a legutolsó találkozásunkkor még egyedüálló volt, most meg beállított újdonsült pasijával- amivel ugyebár semmi baj- csakhogy bejelentették, hoy gyereket várnak. Na ez azér' kemény infó volt. Most talán már értitek, hogy miért is várom minden alkalommal, hogy hazamehessek, a nem zsírszagú lakásba, az én teljesen és hamisíthatatlanul, ép elméjű Anyámhoz. Tiszta mázli. Legalább az Anyám normális.

Hogy miért csináljuk ezt? Miért nem hagyunk ott mindent a p****ba, az ebéd kellős közepén? EZ talán valamiféle bizonyítási vágy? És ha igen akkor mit bizonyítanánk vagy kinek? Hogy képesek vagyunk végigszenvedni egy ilyen nagycsaládos eseményt? Nem tudom. De az ember nem választhatja meg a családját. Ezt sokszor ismételgetik, egy elnyűtt igazság. Hogy ezzel mit kezdtek a jól ismert nagycsaládi hangulat közepén... hát én mindenesetre tűrök.

Boldog Karácsonyt mindenkinek, és jó karácsonyi vacsorákat! ,)